Nem kezdtem korán a sportolást, de szerencsére olyan helyen nőttem fel Budapesten, ahol a telet kivéve, szinte leköltöztünk a kertbe és a hasonló korú gyerekekkel játszottunk egésznap. A fáramászástól a pingpongig, a számháborútól az evezőpad nyúzásáig mindent csináltunk. Ez részben konkrétan a szomszéd Józsi bácsiéknál történt, aki feleségével, Joli nénivel tulajdonképpen pótnagyszülőként funkcionált. Józsi bácsi végtelenségig türelmes volt. Egész napokat pingpongoztunk, és ha meguntuk, akkor jöhetett a fekve nyomás a pingpong asztalon. Mondta, hogy így nem tehetünk kárt a gerincünkben, ő pedig mindvégig a súlyzó alatt tartotta a kezeit, hogy amikor kis gyenge karjainkkal sokadik alkalommal emeltük ki a súlyokat, magunkra ne ejtsük.

Azért 5 évig művészi tornáztam is amatőr szinten, ahol Molnár Anna volt a tanárunk, aki abban az időben az RSG válogatott egyik edzője volt, ha jól emlékszem. Szóval magasan volt a léc és nem én voltam a legtehetségesebb, de a szigorú balett alapok megteremtették azt a testtudatot bennem, amihez jóval később, a jógában tudtam visszanyúlni, nem lévén más, mégis segített, mert minden tudatos mozgás fokozza a testtudatot.

Aztán sokáig nem volt semmi, ami sport, csak annyi, hogy mindig is imádtam gyalogolni, bármilyen okból, vagy ürüggyel.

Érdekes, hogy a néptánc akkor jelent meg az életemben, amikor a jógaoktatóit is elkezdtem. Mindig is vonzott, de fogalmam sem volt, hol lehet néptáncot tanulni és senkit nem is ismertem, aki néptáncolt volna a környezetemben (ez még a facebook őskorában volt).

Erről csak annyit, hogy zenére és együtt táncolni nagyon nagy élmény és egyúttal ön- és emberismeretet is ad rendesen. Nem véletlen, hogy régen így ismerkedtek a fiatalok, mert akár egy tánc alatt rá lehet érezni, kinek milyen a karaktere és tudunk-e együtt lépegetni a nagybetűs életben is netán. Az sem hátrány, ha olyan fantasztikus pedagógusokkal találkozik az ember, mint Horányi Csaba és Horányi-Pirók Panka!

Van még egy fordulat. Sosem gondoltam volna, hogy belekezdek a flamenco-ba, de mivel a néptánc tanárom nővéréről volt szó, elvetődtem egy-két előadásra, ami lenyűgözött. Aztán eltelt egy kis idő, amikor rájöttem, hogy ezt én ki fogom próbálni és csatlakoztam Pirók Zsófi egyik kezdő csoportjához. Azt kell, hogy mondjam, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy alapvetően egyedül táncolt tánc (nem társastánc), ekkora élmény tud lenni, miközben hatalmas önismeret is volt minden egyes gyakorlás. Fizikailag is érdekes volt, mert az volt órák végére az érzésem, hogy már szinte szteppelünk (persze nem arról van szó) és olyan izmokat használunk, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Erre szoktam mondani némi iróniával, de inkább, hogy másnak is motivációt adjak, hogy harminc felett lettem „élsportoló”.

Megtapasztaltam, hogy nagyon sok minden fejben dől el, de leginkább minden. Hogy a mozgás maga az élet.
 
Hogy nincs olyan, hogy stagnálás. Vagy felfelé haladunk, vagy lefelé.
 
Hogy nincs olyan, hogy „hát ezt gyerekkorban kell elkezdeni, mert felnőttként már nem lehet megtanulni”.
 
Mindent, értsd mindent meg lehet tanulni és sosem késő elkezdeni bármit, amihez csak kedvet érzünk. Például táncolni, sportolni, de teljesen más tevékenység is lehet ez természetesen, mondjuk egy új hobbi.
 
Minden, amire a figyelmünket visszük, amivel foglalkozunk, az fejlődik. Tehát nem mindegy, hogy minek adunk teret, milyen gondolataink és érzéseink vannak. Ezekért csak mi vagyunk a felelősek.

Foglalkozni valamivel pedig nagyjából azt jelenti, hogy naponta töltünk vele időt. Van, hogy egy órát, van, hogy egy percet, de jelen van mindennap. Egy kis bemelegítés, nyújtás, a kedvenc jóga ászana kivitelezése, ezek mind aranyat érő gyakorlások, sok éves tapasztalatból mondom. Egy idő után azt is felfedezhetjük, hogy már annyira az életünk része az a pár gyakorlat, hogy beépült a mindennapjainkba, vagy, hogy természetes, hogy bizonyos távolságokat gyalog teszünk meg és nem is várjuk a buszt, vagy a liftet. Sőt azt is elfelejtjük, hogy mikor volt rá példa utoljára, hogy nem gyalog tettük meg azt a bizonyos távot és már nem is érted, hogy miért vár annyi ember a lift előtt, ebéd után.